hétfő, július 03, 2006
Utazásból hazafelé
Termann Dezső kalandjait vittem egyedül magammal, újra sikerült elolvasnom (félig). Egy alföldi gyerek számára csodálatos látvány a hegyekkel körülölelt tenger, s megállapítható, hogy Karinthynak igaza volt ("Szép vagy, Alföld/ Legalább Petőfinek szép"). Süldő koromban csavargó voltam, egyedül mentem, szerettem menni. Legfőképp a városok érdekeltek, és az azokban élő emberek. Az utazás során kinyílik a szem, s rájön az utazó, hogy az emberek mindenhol másmilyenek és ugyanolyanok. Az otthonról eljött utazó gazdagodik azzal a megtapasztalással, hogy képes magát kívülről szemlélni, hogyan cselekszik idegen helyen, idegenek között, ismeretlen szituációkban, s ráeszmél, mint Esti Kornél, hogy "én már semmiben sem hiszek, de ebben legalább hiszek". A tengerben és a másik ember szemében is meglelni azt a gyönyörű-kéket, és eldönthetetlen, melyik a szebb. Amikor lent evickél az ember a tengerfenéken, magában merül el csöndben. Amikor egy nyüzsgő hajón táncra perdít egy lányt rádöbben, mennyi mellett ment el. Amikor nővel beszélget rájön, mennyi nőt nem hallgatott meg. Amikor öregemberrel szilvát árul hallgatagon, föleszmél, hogy mennyiszer kellett volna csendben maradnia. Az utazó kevésbé látja magát másmilyennek, mint amilyen, és innen az utazás keserédes gyönyöre, izgága nyugalma. Az útközbeniség más állapot, ahogy Sz. J. írná: másállapot. Nem láttam medvét a temerini határban, karnyújtásnyira állt tőlem Novi Sad, s a régi-új vidék után fényeiben ringatta el magát Belgrád-Nándorfehérvár, a golyónyomokat már bevakolták és sehol egy rom, mégis kábult a város, és kedvem támadt volna lépteimmel rázni föl, amit második Mehmed ágyúztatott. Nagy Sándor földje is kapott, a hetvenes és nyolcvanas legnyagyobb megengedett sebesség tábla mellett domborodó dombon síremlék, hat négyzetméternél aligha több, kétszáznegyven szerb katona csontjával telten, akiket bolgár terroristák mészároltak itt le tizenötben. A törökök elől Ouranoupoliba menekült görögöket Zeusz földrengéssel verte el, a viharvert világítótorony ma a legfőbb látnivaló. A nem csak mi kaptunk savanyú mámora lett úrrá rajtam, miközben irigykedtem, hogy másoknak legalább sikerült ilyen györörűséges helyre futni. Milyen szomorú. És fájt, hogy Marion többet tud Márairól, mint én, német létére, és hogy ezerkétszáz kilómétert kell utazni ahhoz, hogy irodalomról beszélgethessek, és fájt, hogy Nátálival nem közös a nyelv, holott Nyitra-vidéki, és izgatta hiúságom, hogy még tökéletesen megy a Lied, és növelte férfiúi önbizalmam, hogy kinek intek, tágra nyílt szemmel, mosolyogva visszaint nekem, és tud örülni nő a porba hullt kenyér helyett adott tiszta kenyérnek. És kiderül az otthontól távol az ő számára az, hogy ki a fontos, kivel szeretné megosztani azt, amit lát, amit hall, amit szagol, amit érez, amit megtapasztal (Te vagy). A régi kerékvágásba vissza, a földre, hol nevemet hibátlanul írják fölében (ha eltemet, ki eltemet), immáron gazdagon megrakott kocsival. Utazásból vissza. Hazafelé.
