Fenryr's blog

A cím Billy Idol: White Wedding c. dalából származik

Nem tudom, hol hibázhattam el az audio cd-írás folyamatát, de a vacsorához tartozó zenének csak a felét tudtam normálisan felírni, a második cédének csak az első dala szólt, a többi mind néma maradt. Lehet, grebbelésnél hibáztam, ki tudja.

Szombat reggel hatharminckor ébredés. Autót végül nem a Tipp Autótól szereztem (minden autójuk elvitték), hanem a Bumerángtól. Kis, szürke, egykettes Opel Corsa. Fél tizenegykor vettem át, miután elmentem kivenni a kauciónak szánt összeget a Szent Anna utcai ATM-ből. A Miklós utcán találkoztam a vőlegénnyel (bátyus), aki kiirányított Szoboszlóra. Mint kiderült, a menyasszony tanújának apja éppen szombat reggel halt meg, így Kriszti lesz a tanú, bátyám legjobb barátjának a bátyjának a felesége, a volt szomszédunk menye. A szürke csodával elrobogtam alufóliát venni, valamint USB-extra mini USB átalakító kábelt venni a Media Markt-ba. Ott kiszúrtam egyik kedves Nyálas Olvasómat, Zsuzsy-t, vadul integettünk egymásnak. Később kiderült, az MM-esek rossz szakemberek, USB-extra mini USB helyett USB-mini USB átalakító kábelt adtak (nézegettem is, hogy mintha nagyobb lenne, de vagy egy-két miniméter az eltérés), hiba volt bízni bennük, ezernégyszáz kidobott forint.

Szarakodtam még egy darabig a cédéírással, végül is sikerült négy írható cd-t gallyra vágni, de csak nem jött össze, az egy kész Vacsorazene cd-t átadtam a menyasszonynak.

Fürdés, fogmosás, öltözködés sebtében, mivel bátyám megfenyegetett, ha nem hozom el Szoboszlóról a tanút időben, szétvág, megöl, felnégyel. A szürke csodával így (belőle a maximumot kihozva) 140-160 km per órás sebességgel száguldottam, negyedóra alatt ki is értem a célállomásra. Sütött a nap, miközben esett. Felvettem Krisztit, és két gyerekét, Bencét és Leventét, valamint életemben először láttam bátyám legjobb barátjának a kislányát, Annácskát. Iszonyat egy tündér kislány.

Visszafelé normális tempóban, a szabályokat betartva, útviszonyoknak megfelelően vezettem. Háromnegyed négyre értünk a Kálvin térre, az időt múlatva sétálgattunk egyet, Bence és Levi randalíroztak egy nagyot, végig röhögtem. Nagy zsiványok.

Buzi-e vagy?

Még Szoboszlóról visszafelé jövet elmeséltem Krisztinek, hogy écsanyám pénteken beszélgetésbe elegyedett velem, mely során kifejtette, hogyhátbizony bátyám immáron megházasodik igen, én pedig sosem propagálom ő feléje nőismerőseimet, és ő csupán azt szeretné tőlem megkérdezni újfent, hogy „nem-e buzi-e vagy, fiam”?

Nem tudom, melyik kereskedelmi tévéadó népszerűsítheti ennyire a homoszexualitást (vagy talán a királyi tévék valamelyike), de hagyják abba, legyenek szívesek, mert kezd elegem lenni.

Sétálgattunk Krisztivel a fenti beszélgetés után, amikor egy igazán dögös, fekete harisnyát, testhez simuló ruhát viselő, igen dekoratív és vonzó, szexuális értelemben igen ingergazdag hölgy suhant el mellettünk. Utánanéztem, és imigyen szólottam: „Mit érdekelsz Te már engem?”. Kriszti fölnevetett.

Az Új Városháza előtt találkoztunk a násznéppel, és a leendő, új rokonsággal. A Magyar Köztársaság, és a közjegyzője (szőke nő, pókerarc, dajerolt frizura a nyolcvanas évekből, hupikék szemhéjfesték-használat), és a közös jognyilatkozat, az az egybehangzó, idézet Máraitól és Edith Piaftól: „Egy a fontos, hogy Te szeress, minden más csak semmiség”. Sajnos franciául nem mondta el: „Peu m'importe si tu m'aimes, Car moi je mourrais aussi.”

Szűlőköszöntésnél könnyek, Balázs tanú is a plafont kémleli (későbbi elmondása szerint nem igazán tudott miegyebet tenni).

A parkolóba kiszökvén az immáron férjet és feleséget szállító jármű ellen terrorcselekményt követtünk el a nagyobbik Szimicskuval: üres kólásdobozok tömkelegét kötöttük a hátuljához. Csörgött-csattogott az étteremig.

A városon harminccal végigmenni vad dudálás közben igen lélekmagasztosító élmény. A Sámsoni úton kérdeztem Levitől és Bencétől, hogy „Ledudáljam azt a biciklistát, aki a járdán megy?” Levi-Bence habozás nélkül: „Igeeeeeeeeeeeeeeeeen!!!”. Amikor mellénk ért a szerencsétlen, akkorát dudáltam, hogy ajjé. Majdnem eltanyált, de azért integettünk neki, és ő is visszaintegetett (sajnos ez így ebben a formában nem igaz, de túl gonosznak tűntem volna, ha ezt nem írom le, így szebb és emberségesebb).

Megérkezvén a vacsora elköltésének helyszínére tisztem a nászajándékok szállítása, raktározása lett, londínerkedtem. Díszes dobozok, díszszatyrok, zakók vállfán stb. A vacsorára várván kisebb csoportok alakultak ki, beszélgettek egymással, a gyerekek Zsomborral, egy kopasz, kék Lacoste golfpólós, kopasz, két vagy hároméves ennivaló szarzsákkal kiegészülve tovább randalíroztak, játszottak. Jolika néni megkért, hogy Leventét pisiltessem meg. Egyszer már posztoltam arról, hogy anno Bence fiatalabb korában, pisiltetés közben lefingani méltóztatott sunyimód engemet, aki a nadrágját tartotta, és a szakszerű vizelés végrehajtásához az alapvető utasításokat kiadta. Ugyanezt a függelemsértést öccse nem követte el. Viszont meglepő, hogy egy gyerekből milyen kicsiny vizeletmennyiség jön elő: „Ennyi volt öcsém? Hát préseljed!”. A reflektálás egy szégyenlős fejbiccentés…

A vőlegény elveszejtette a slusszkulcsokat. A keresést rám testálta. Gestapo-sokat megszégyenítő alapossággal, STAZI és KGB-ügynököket lepipáló kitartással vizsgáltam át a helyszínt, még a vőlegényt is testmotoztam, sikertelen. Nem lett meg a kulcs. A gyanúsított (bátyám, a vőlegény) visszaemlékezése alapján két üveg italt emelt ki a csomagtartóból, amikor a zsiványkodó gyerekek elvonták figyelmét, és a csomagtartó fedelét óvatlanul, elővigyázatlan lecsapta. A pótkulcs a lakásban, a két lakáskulcs a kocsiban. A huszonkettes (Lali bácsi szerint a százhuszonkettes) csapdája. Aggódtam, hogy a tíz összeválogatott dal kevés lesz a vacsorához, kb. harminc-negyven perc zene, de miután a cédék is bent voltak a kocsiban, ez nem derülhetett ki. Legalább az esetleges testi fenyítéstől, a dühös násznép kergetésétől megmenekültem eme szerencsétlen véletlen folyományaként.

A vacsora elköltése (húsleves gombával és borsóval – furcsa mód ízlett így -, az elmaradhatatlan töltött káposzta, sült húsok stb.) után a násznép férfitagjai konyhakések tömkelegével láttak neki kibontani a Punto hátsó ablakát. Rövid másfél órás intermezzo, eredménytelen. A ragasztó-tömítőanyag az olasz gépesítés folyományaként olymértékű, hogy azt egyszerű szúró- és vágóeszközökkel megbontani képtelenség. Végezetül egy boy-t, hivatásos autófeltörőt hívtak ki, aki hétezer forintért kifeszítette a vezetőoldali ajtót, és egy műanyag alkalmatossággal felnyitotta a centrálzárat. Ekkora már écsanyám hazaküldött a csomagolópapírokért, és extra alufóliáért, sőt, már vissza is értem.

A kulcs valóban a csomagtartóban rejtőzött. A gyerekek (Annácska, Levi, Bence, Zsombor) kidőltek. Újdonsült rokonaim egyike, az örömapa, Albert a kert végében könnyített magán, a ki tudja hányadik sör után („Magának vörös a feje… Nem vörös. Vörös. Nem vörös. Vörös. Nem vörös. Vörös” - Roncsfilm). Megpróbáltam beszédbe elegyedni vele is, semmi értelme nem volt.

Add már ide azt a pisztolyt!

Lajos bátyám elmesélte, hogy kisgatyára vetkőzve csúszott-mászott 86-ban a Keleti Főcsatorna partján, miután meglőtte az orosz. Elmondása szerint egy nagyjából tíz-tizenöt méteres szakaszon, oda-vissza. Valakiket várt. Voltak húszan-harmincan, de azok senkik voltak. A valaki az orvost jelentette. Eleinte csak zsibbadtságot érzett, de később elérkezett a fájdalom. Nadrágjaival együtt pisztolytáskáját is a földre dobta. F. Ferinek, édesanyám későbbi szeretőjének mondta, hogy „Add már ide azt a pisztolyt!”. Feri agyán egy-két másodperc alatt suhant át, hogy mit is szándékozik Lajos bátyám tenni a pisztollyal: „ÖÖÖ….. Most inkább nem, Főnök.”

„Csak fájdalomcsillapítót akartam.” – mondta Lajos bátyám. „Nem is adtak utána fegyvert a kezembe, pedig nyolcvannyolcban szereltem le. Leadták a gépfegyverem, a maroklőfegyverem, csak telefonon szóltak, hogy a molinóalsót, díszegyenruhát, rohamsisakot vigyem be a leszerelésnél. Le is mentem a pincébe, alsógatyában, atlétatrikóban. Felcsatoltam a rohamsisakot, a bal kezemben a bot volt, a jobbal meg kapaszkodtam fölfelé. Kinyitom az ajtót, rajtam a rohamsisak. Joli nénéd aszitte, visszajöttek az oroszok…”

A torta gyönyörű volt, viszont kibaszottul édes. A Lalának szánt hatalmas szeletet kaptam meg, nem jutottam el, csak a feléig.

Az örömanya, azt hiszem az immáron az ángyom, sógornőm anyja, lepihent. Gerincsérve van. Normális, rendes nő, a mulatság vége felé már a dülöngélő örömapa asztaláról elkapta a sört.

Nemrég megözvegyült Erzsi nénémet megtáncoltattam kérésére, botlábam ellenére, még kézcsókot is adtam neki. Szerencsére a háztetőről nemrégiben leesett unokatestvérem is jelen tudott lenni az ünnepségen, fölépülőben van. Élettársa mozgássérült, noszogatta őt, hogy menjen táncolni. Uncsim mondta, hogy: „Nem megyek, mert béna vagyok…”. Erre Katika, a mozgássérült visszaszólt: „A béna én vagyok!”. Jót derültünk.

Fél három tájékán oszlani kezdett a násznép. A sógorság megmaradt tagjait hazafuvaroztam, écsanyám és Erzsi néném szintén, a magas növésű, vörös démon Zsuzsával egyetemben.

Minden ünnepnél szebb a házasodás, jobb ilyenkor együtt látni a rokonságot, a barátokat, mint más alkalmakkor, de csak az házasodjon, akinek éppen akkor ez való. Társtalanok, tartózkodjatok! Én is tartózkodom.