hétfő, július 03, 2006
Tapintatlan vagyok
"Jó lenne az alapfogalmakat tisztázni, valamilyen koordináta-rendszert rajzolni, mely meghatározza a pozitív és negatív értékeket." Latinovits Zoltán: Ködszurkáló (I. Bajbevezető)
"Elismerem, hogy néha rossz a modorom. Természetesen ennek kiküszöbölésére is van mód." Lenne rá mód. Félszavakból képes vagyok megsérteni másokat. Néha tudatosan, néha akaratlanul. Ha tudatosan teszem, az a jobbik eset, mivel akkor számolok a következményekkel. Ha akaratlanul, akkor az már rosszabb. Cinikus vagyok, tapintatlan - mondják eufemizált formában. A merészebbek lebunkóznak, esetenként megfenyegetnek (ők a bátrabbak), a gyávábbak hetekig kerülnek, nem szólnak hozzám hónapokig, akár évekig, vagy örökre. Miért apellál az ember hazugságra ha véleményt kér? Miért számít az ember ódára, ha kritikát kér? Márti jut eszembe: fesztelenül beszélgettünk, együtt utaztunk, megtanítottam köpni, kapcsolatunkat eképpen jellemezhettük: kötetlen és baráti. A barátom barátnője volt ő. Szakításuk után velem akart bosszút állni (isten őrízz minket az efféle női rafinériáktól). Majd megkérdezte, mi őróla a véleményem. A kölcsönadott könyveket postán küldte vissza, a "látni se kívánlak"-ot telefonon mondta ki, unszolásomra. Évekkel később bűntudat ült ki arcára a villamoson, amikor felismert engem. Félreértett, vagy félre nem értett egész- és félmondatok, amik megnehezítették életem, kapcsolataim, párkapcsolataim. Konklúzió: ha kérdeznek, ha véleményt kérnek, hazudj. A jó kapcsolat alapja - ezek szerint - nem az őszinteség, hanem a hazugság. De: őszinteség és őszinteség, hazugság és hazugság között is van különbség, állítólag. Igaz-e ez?
"...mert ha az ember, mondjuk, púposan jár, akkor erre mindenki figyelmezteti, hiszen ez elég könnyen észrevehető. De amikor már homorúan jár, még akkor is évekig púpos lesz, mert az emberek csak a rosszat szokták észrevenni, a jót azt ritkán. Konzekvenciát általában mindig a rosszból vonnak le, és konzekvenciát a jóból soha."
Ha homorú embert láttam, felkiáltottam: púpos! Ha púpos embert láttam, felkiáltottam: teve! Nagyon ritkán elfojtottam magamban a véleményem, elraktam lelkem legmélyebb kuckójába, és csak gondoltam. De gondoltam!
Ha hóvirágot láttam a tarlón, akkor azért megálltam kimondani: hóvirág. Ritkán, de megtörtént ez is, és csak akkor, ha tényleg láttam.
Rám is rám mondták, hogy púpos vagyok. Hivatalból, szeretetből, barátilag, ellenségesen, bántani akarásból, gúnyból. Persze fáj, eleinte hadakozik az ember, görnyedezik a tükör előtt, és hosszú-hosszú idő kell ahhoz, hogy végre észrevegye éktelen púpját, és döntsön: eltünteti vagy nem tünteti el azt. Köszönet illeti azokat, akik megszóltak púpjaimért.
"Néha talán a formában tévedek - igen, mindig erről beszéltek, hogy a forma... igazam van ugyan, de hát a forma... Nos hát, akinek igaza van, nem sokat törődik a formákkal." Megváltozom: annyiszor megfogadtam a túlérzékeny, hiperszenzibilis, "kérj tőlem bocsánatot" Quasimodo-k kedvéért, hogy végül elhatároztam, nem kérek bocsánatot, nem változom meg. "Ilyen vagyok, ilyen". Változzanak ők, vegyenek tükröt és álljanak elé. Önvilágámítók ők, ahogy Hrabal mester mondja, akik képtelenek nevetni magukon, vélt vagy valós púpjaikon, pedig az első lépés egy őszinte mosoly magunkkal szemben, egy tiszta kacaj, tiszta nevetés magunkon, azon, hogy mi is púposak vagyunk.
