hétfő, július 03, 2006
Talán eltünök hirtelen...
A cím József Attila cím nélküli versének kezdő sora
Elhatározásban jó voltam, kivitelezésben kevésbé. Csak negatívan tudtam meghatározni magam. Azt tudtam megmondani, mi nem vagyok, vagy mi nem akarok lenni. És kevésszer lelkesedtem cél, tárgy, nő után. Hatéves koromban elgázolt egy autó. Egy piros Skoda. Álló jármű mögül léptem ki. Pár méternyi röpüléssel, agyrázkódással, egy tetanusz inekcióval megúsztam. Anyám vett nekem egy lila léggömböt. Míg föl nem gyógyultam, azzal játszottam, és még az után is. Ha jól emlékszem, az a hullaszállító, amivel nagyanyám hozták, éppen lila színű volt. Szerettem azt a lufit, és nagyanyámat is. Szokás szerint, mint gyerekkorom nagy részében, egyedül játszottam. Rúgdaltam a lufit, beleütöttem, néztem, ahogy száll. Napokig, hetekig. Aztán, egyik nap, a lufi egy éles dologba szállt, növénybe tán, kaktuszba, nem tudom. Kidurrant. Sírtam, bőgtem. Egy pár forintos lufi miatt. Mit sirattam akkor? Nem a lila színt, nem a pár forintot: a játszás önfeledt örömét, ami összekötött azzal a tárggyal, azzal a lufival. Talán ez volt az első lecke, kötődni valamihez, valakihez nem érdemes. Mert fáj. Fáj, hogyha nincs.
Makacsul ragaszkodtam kiszemelt vágyaimhoz. Tizenéves koromban a vágyaim netovábbját egy kutya jelentette. Családom idegeire mentem a téma állandó felhozatalával. Egy évig, vagy még tovább harcoltunk egymással, mire egy nap, beállítottak egy kicsiny teremtménnyel. Ötszáz forintért vették a piacon. Anyám azt hitte, pár hét, vagy pár hónap alatt ráunok. Tévedett. Kitartóan sétáltattam, naponta háromszor-négyszer, takarítottam utána, ha bevizelt, bekakált, ápoltam, ha beteg volt, állatorvoshoz vittem, neveltem, tanítottam. Életterünk ötödik emeleti panellakás. Akkori eszemmel nem láttam be, egy kutyának nem ilyen élettér való. Két és fél év, valamint rengeteg elhullajtott szőrcsomó, szétrágott cipő, lekapart tapéta után anyám, hozzám hasonlóan, idegeimre ment annak állandó ismételgetésével, hogy apámék kertesházában jobb dolga lesz Jessie-nek, mint nálunk. Apám életemben háromszor, ha láttam. Kételkedtem benne, de beadtam a derekam. A kutya dühösen ugatott, odaláncolták egy cölöphöz. Vonyított, majdnem megfojtotta magát, annyira nem volt kedve apáméknál maradni. Anyám elsírta magát, mikor lekanyarodtunk. A bátyám azt mondta, soha többet egy szót se a kutyáról. Nem szóltam, nem kérdeztem azóta se. Legjobb tudomásom szerint pár hónap múlva drága jó apám elajándékozta.
Húsz éves voltam. Nem volt az a kimondottan szép lány, de nagyon kedvesen tudott mosolyogni, és csodaszép hangja volt. Elhatároztam: kell nekem. Eluralkodott rajtam a birtoklási vágy, és a szeretni akarás. Az, hogy első próbálkozásomkor kikosarazott, csüggedté tett. Aztán ő jött hozzám ajánlattal. Szokásomtól eltérően örömmel elfogadtam. A találkozások, a mindennapok örömmel teltek. Egyszer meghallgattam a konzin, egy kórusban énekelt. Akkor éreztem először párom után büszkeséget. Szétnéztem a nézőtéren, kerestem valakit, akinek azt mondhatnám, ő ott az én barátnőm. Egy idő után, szinte reflexszerűen minden nőtől meg akartam szabadulni. El akartam menekülni. Az ő esetében fordult elő először, és mindmáig utoljára, hogy nem akartam elfutni. Amikor belenéztem a szemébe, azt éreztem: nem akarok elbújdosni. Aztán elbasztam, elbasztuk az egészet. Nagyon csúnyán. Teljesen őszintén azt hazudtam magamnak, feldolgoztam, vagy feldolgozható. Az idő mindent megold. A szikár igazság az, az idő nem old meg semmit sem. Szikár lettem, szikárabb. Képtelen kiengedni.
Négy nyelvbe kezdtem bele, egyiket sem beszélem jól. Költő nem lettem, ebben az országban egy költő hatékonyan csak éhenhalni tud, és meggyőztem magam, mások jobbak nálam. A cigány színészéletről nálam tapasztaltabbak lebeszéltek. Lebeszéltek továbbá minden akarásomról, mert hagytam magam lebeszélni. Teljesen céltalanná vált az életem. Sivárrá. Monotonná.
De: legalább két lyukon vehetem a levegőt.
Makacsul ragaszkodtam kiszemelt vágyaimhoz. Tizenéves koromban a vágyaim netovábbját egy kutya jelentette. Családom idegeire mentem a téma állandó felhozatalával. Egy évig, vagy még tovább harcoltunk egymással, mire egy nap, beállítottak egy kicsiny teremtménnyel. Ötszáz forintért vették a piacon. Anyám azt hitte, pár hét, vagy pár hónap alatt ráunok. Tévedett. Kitartóan sétáltattam, naponta háromszor-négyszer, takarítottam utána, ha bevizelt, bekakált, ápoltam, ha beteg volt, állatorvoshoz vittem, neveltem, tanítottam. Életterünk ötödik emeleti panellakás. Akkori eszemmel nem láttam be, egy kutyának nem ilyen élettér való. Két és fél év, valamint rengeteg elhullajtott szőrcsomó, szétrágott cipő, lekapart tapéta után anyám, hozzám hasonlóan, idegeimre ment annak állandó ismételgetésével, hogy apámék kertesházában jobb dolga lesz Jessie-nek, mint nálunk. Apám életemben háromszor, ha láttam. Kételkedtem benne, de beadtam a derekam. A kutya dühösen ugatott, odaláncolták egy cölöphöz. Vonyított, majdnem megfojtotta magát, annyira nem volt kedve apáméknál maradni. Anyám elsírta magát, mikor lekanyarodtunk. A bátyám azt mondta, soha többet egy szót se a kutyáról. Nem szóltam, nem kérdeztem azóta se. Legjobb tudomásom szerint pár hónap múlva drága jó apám elajándékozta.
Húsz éves voltam. Nem volt az a kimondottan szép lány, de nagyon kedvesen tudott mosolyogni, és csodaszép hangja volt. Elhatároztam: kell nekem. Eluralkodott rajtam a birtoklási vágy, és a szeretni akarás. Az, hogy első próbálkozásomkor kikosarazott, csüggedté tett. Aztán ő jött hozzám ajánlattal. Szokásomtól eltérően örömmel elfogadtam. A találkozások, a mindennapok örömmel teltek. Egyszer meghallgattam a konzin, egy kórusban énekelt. Akkor éreztem először párom után büszkeséget. Szétnéztem a nézőtéren, kerestem valakit, akinek azt mondhatnám, ő ott az én barátnőm. Egy idő után, szinte reflexszerűen minden nőtől meg akartam szabadulni. El akartam menekülni. Az ő esetében fordult elő először, és mindmáig utoljára, hogy nem akartam elfutni. Amikor belenéztem a szemébe, azt éreztem: nem akarok elbújdosni. Aztán elbasztam, elbasztuk az egészet. Nagyon csúnyán. Teljesen őszintén azt hazudtam magamnak, feldolgoztam, vagy feldolgozható. Az idő mindent megold. A szikár igazság az, az idő nem old meg semmit sem. Szikár lettem, szikárabb. Képtelen kiengedni.
Négy nyelvbe kezdtem bele, egyiket sem beszélem jól. Költő nem lettem, ebben az országban egy költő hatékonyan csak éhenhalni tud, és meggyőztem magam, mások jobbak nálam. A cigány színészéletről nálam tapasztaltabbak lebeszéltek. Lebeszéltek továbbá minden akarásomról, mert hagytam magam lebeszélni. Teljesen céltalanná vált az életem. Sivárrá. Monotonná.
De: legalább két lyukon vehetem a levegőt.
# Posted by Fenryr : 9:17 du.
