Fenryr's blog

A cím a Red Hot Chilli Peppers zenekar egyik dalának címe

Ritkán küldenek el munkaadóim bárhova, tanulási célzattal. A mostani soproni kiruccanás is olyan volt, mintha egy közkatonát küldtek volna lőgyakorlatra vízi pisztollyal. Amióta a piros szín jegyében dolgozom, összesen egy tréningre küldtek el, arra is azért, mert ingyen szervezték, marketing célzattal (testbeszéd tréning). Ezért görbe szájjal ráfogom a soproni konferenciára: tréning.

Kedd este nem igazán tudtam elaludni. Valentin nap, vacsorázni V. infánsnőmmel mentem el, nekem senkim, az ő valakije pedig külországban. Vacsora közben telefonhívás, hozzám kényszerült hazudni infánsnőm másokat, a béke megőrzése végett, sajnos pillanatok alatt lebukott. Botorság!

Velünk (velem és velem egyenrangú, hallgatag kollegámmal, továbbiakban L.) tartott a PR (továbbiakban PR), és az igazgatói titkárság egy tagja (továbbiakban T.), mindketten nőneműek. Odafelé Tiszafüredig köd, Pesten napsütés, Győrtől ismét köd, a legjelentősebb esemény: láttam a PR-t nyitott szájjal, csorgó nyállal aludni (megható pillanat, legalább olyan jelentőségű, mint a varangymagasztaló pillanat).

Megérkezés után check in, és irány a plenáris ülés. Popper Péter nem jött el. A helyettes államtitkár előadása unalmasra sikeredett, viszont Garamvölgyiben kellemesen csalódtam, és Mácsai Pali is beváltotta a hozzá fűzött reményeket (hiába, egy művész bizniszmenek és vájtfülű call centeresek között is őrzi Thália tüzét). Amit a Madách Kamarával (új nevén Örkény István Színház) művelt, követendő és példaértékű. És bizony, egy színház életében is szerepet játszik az ügyfélkapcsolat: legyen műsorfüzet, legyen műsorrend, legyen telefon (a Madách Kamarában nem volt vezetékes telefon, a XXI. század elején), és a gázálarcos jegyszedő nénik köszönjenek (Mácsai szerint megpróbálták betanítani őket a köszönésre, nem ment: saját sírjukat ásták meg köszönésre nem hajlandó szájukkal – legszebb képzavar - ). Mácsai felesége beült egy előadásra, pótszékre, és a színpadhoz közelebb merészkedett. A gázálarcos felvigyázó néni blúzánál fogva húzta vissza, és a „De most ezt miért?” kérdésre így felelt: „Mér’? Mér’? Zsák szarér’…”. Az ilyen emberekre mondta Hofi: „Sokat járnak a színházban”. Mácsai elmondása szerint már-már előfordulnak olyan pesti szófordulatok, hogy „Megyek az Örkénybe”, és ez eredmény. Brandváltás történt, kérem tisztelettel, és született egy modern közönség- és kísérleti színház. Ilyenkor sajnálom igazán, hogy az Alföld szülötte vagyok, és a Maradandóság Városa kabátomnál fogva visszahúz (Mér’? Mér’? Zsák szarér’…).

Nyálas Olvasó, remélem nem vagy kockafejű, ferdehátú, szódásszifon szemüveget viselő virtuális hobó, aki csak a bináris kódolású valóságban barangol, és időnként azért felállsz a klaviatúra elől, és csipás szemed a hat nap alatt megírt Világra veted. Így tudhatod, mint világjárt, országhatárainkig is elmerészkedett, hogy Sopron cirkuláris építésű város, a vezérfonal-utcák körökként ölelik át egymást. Nos, kérem, az Alföld buggyos gatyás, egyszerű elrendezésű, nyílegyenes és párhuzamos mezővárosi utcákhoz szokott gyermekének szürkeállományát egy ilyen bonyolult Demszky-programmal rovátkolt ódon város (Civitas Fidelissima) teljes mértékben befeketíti. Negyvenöt perces kóválygás után vált hajlandóvá a homály oszolni, nem csak én, L. és T., valamint PR is szétfagyott (L. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, egész pontosan Téglás City szülötte, a családi legendárium szerint már üknagyapja szájában is megaludt a tej; PR Debrecen sznob, álművelt kispolgárságának címeres tagja, műkörmeivel képes kikaparni a szemed bármilyen meddő vita hevében – Schiller avagy Goethe szagolgatott-e rothadt almát műalkotás közben? -; legtisztább és nemesebb, őszintébb értelemben puritánabb jellem T., akihez könnyebben sikerült alkalmaszkodnom, és nem kellett tűrnöm hülyeségeit).

Zahnarzt, Casino, Zahnarzt, Casino, rosszhírű lányokat és bordélyházakat nem látni a belvárosban. Sopronban nemrég két gyilkosságot is elkövettek, a kettős gyilkosság áldozatainak – korombeliek – fényképét, és mécseseket egy kis kaszinó bejárati ajtaja elé tették.

Az első nap vacsorája hosszabbra sikeredett, mint a Hoffman meséi, a harmadik fogást pedig borzalmasan elsózták. Szerintem azért, mert asztaltársaságom sótlan volt, és a szakács ezt kiszúrta. A Posta Biztosító vezető bérencei települtek asztalunkhoz (Hacsek és Sajó). Hacsek beszéde nélkülözte az intonációt, Sajó ezzel szemben intellektuálisan bámult maga elé (csak a a Búsuló juhász hozzá hasonlítható). A délutáni szétfagyás okán javasoltam, hogy gyalogtúra helyett menjünk kocsival, én vezettem, így nem ihattam (a Monarchia-pincészet tartott borkóstolót). PR és a hozzá hasonló sznobok általában több fogásos, nagy csilláros dísztermekben szervírozott vacsorák közben (ezt már megfigyeltem) módszeresen szapulják az étkeket és az italokat (túl száraz, túl kevés, túl sok, a rozé pezsgőízű, ellenben a fehér bor rozéra emlékeztet, a vörös pedig túl gyümölcsös stb.). „Most akkor mi a fasz van?” nézésem akkor ült ki arcomra, amikor azzal hencegtek, hogy jajj de szívesen fogyasztanának most zsíros kenyeret. A „Kenjek egyet, bazzeg?”-et nagy nehezen sikerült lenyomni torkomon.

Fővezérem körbejárta alattvalói asztalát, és mindenkivel koccintott. Mivel a vezetés okán narancslét iszogattam („Nigga, what the fuck is juice? Give me some orange drink! It’s yellow.”), én lettem az egyetlen, akit kihagyott. Mélyen megsértett. Nyálas Olvasó, hát velem már koccintani sem akarnak? Hát engem már meg se akarnak gyilkolni? Hát én már szart érek? Mi mindig mindenről elkésünk és Nekünk Mohács kell…

Kocsival könnyebb benyomásaim alapján Sopronban tájékozódni, mint gyalog. L. mamlasz, fáradt tekintettel bámult ki a szélvédőn, PR kellemesen spiccesre itta magát, mix-cédém nagy sikert aratott, a Peace frog Morrisonéktól, valamint a pár Damian Marley-szám (a Road to Zion-nal az élen) passzolt az éjszakai autókázáshoz, kaptam is két megrendelést, jővő héten égethem a két kért cédét. PR kuncogott a hátsó ülésen, körözgettünk, vihorászott, majd bealudt, a szálloda előtt kiszálló L-t nyívásával visszatessékelte az anyósülésre.

Másnap kontinentális reggelit követően szekcióülések. Az Arany Feri-vezette sorozatra ültem be, mert őt ismerem és szeretem, kiváló tanácsadó, és tisztalelkű, értékeihez ragaszkodó, európai ember benyomását kelti. A Transcom ügyvezetője az outsourcing-ról tartott előadást, a budaörsi önkormányzat ügyfélszolgálati vezetője – polgári értékekkel felruházott, művelt, humanista jegyző, felettébb szimpatikus – az ügyfélkezelés budaörsi reformjáról beszélt, és meglepetésre feltűnt Andi, volt osztálytársam, aki immáron egy pesti cég tanácsadója, és a PÉTÁV-nál zajló CRM-rendszerről (customer relationship management) tartott érdekes beszámolót. Előadótársát leiskolázta, jó szófordulatokkal, lelkesen prezentált, határozottan fejlődött az elmúlt években, mindig exhibicionista volt, most már viszont van medre ennek a szereplési hajlamnak, és ezt jó volt látni.

Ebéd után szekciót váltottam, és Csáky Lacit (Pannon ügyfélszolgálati igazgató) néztem meg, aki fenomenális előadó. Ismét tarolt, megint ő volt a legjobb. A téma száraz és hálátlan (Képzési mátrix a Pannonnál), de a Csáky-féle előadásmód olyannyira megfűszerezte, hogy a legfinomabbra sikeredett: „… és kapaszkodunk az íróasztalunkba, este pedig a céges autó kulcsával szánkban alszunk el, hogy nehogy elvegyék tőlünk”.

A délutáni szekcióülések egy részét L-lel együtt kihagytuk, visszaosontunk a szállásra. Sopronig én vezettem, szemem kiszárította a klíma.

Odett

A vacsorára és a nyolcvanas évek nosztalgia party-ra várni kellett. A ruhatár előtt szólítottam le, érdeklődésemet a kőr-mintás bordó harisnyája keltette fel, és természetesnek tűnő (mint később kiderült, festett) vörösesbarna haja. Odett elbűvölően szép, megnyerő, művelt hölgy, ráadásul pajkos tekintetű. Leánykérés elől szökött Franciaországba, egy grófnő szolgálatába, s bár mint kiderült, egy pesti outsourcinggal foglakozó cég ügyvezetője, nem száraz szakmai dolgokról, hanem művészetről és Franciaországról, és egy kicsit magánéletünkről beszélgettünk (hülyeségből azért bátorkodtam megkérdezni, hogy mennyi volt munkaadó cégének az adózás előtti nettó árbevétele). Toulouse Lautrec-ről és Van Gogh-ról is szót ejtettünk (No time to lose – No time Toulouse, á lá Monty Python). Szívembe „Úgy meginnék egy sört” mondatával csempészte be végképp magát, úgy éreztem megfelelő cinkostárs lehetne csínytevéseimhez. Apró jelekből (megérte az ingyenes testbeszéd tréning, az egyetlen, amire elküldtek) észrevettem – habár tényleg jót beszéltünk, és üdítőleg hatott, legalábbis rám, ez a csevely -, mást vár, más társaságát keresi. Tudatosan elsomfordáltam. Később a táncparketten más karjai fogták körbe, gondolom azé, akire várt. Lelkem legmélyebb kuckójában sajnálom, hogy nem adatott több, és sajnálom, hogy az Odett név végéről a morózus magyar helyesírás lelopta az e-t.

Vacsorára nem ettem („Üres gyomorba érkezzen a cucc, azt akarom” – Termann Dezső/ Térey Jani). A pannonos srácok – Csákyval az élen – a nyolcvanas évek-kvíz közben leordítottak, egy tombolát sikerült begyűjtenem mindösszesen (a Linda című sorozatban Bodrogi Gyula szerep szerinti foglalkozása színész volt). Fővezérem kellemes meglepetést – saját magának pedig egy tombolát - szerzett, megmondta, hogy a Kopasz kutyát ki rendezte (Szomjas György). Ázsiója nálam növekedett, nincs az a vörksop, ami ezt pótolná. Loviztam (VCR-ról nyomták a futamokat), gépeltem egy ódon írógépen, memóriajátékot játszottam, majd később zsíroztunk egy Garancia Biztosítós sráccal. Önbizalmát akarta szerintem növelni, a heteseket magánál tartotta a körök végére, nyernem csak egy leosztásból sikerült, akkor viszont fölényesen. A táncparketten a főszervező hölgy – több, mint negyven éves – ropta, de valami iszonyatos módon és lendülettel, tűsarkúban, olyan hihetetlen mértékű mozgáskoordináció-hiánnyal, hogy az már szinte fájt. Fenomenálisan táncolt. Nincs az a matematikai képlet, ami leírná mozgása valószerűtlenségét. Két nőiesen telt hölggyel – az egyikük volt osztálytársam – szendvicsben táncoltunk, ahol én voltam a sonka (vagy Pick-szalámi), paparazzi munkatársam észrevétlenül ránklőtt egy sorozatot, kíváncsi vagyok, melyik hálózati meghajtón látom viszont, vagy viszontlátom-e kör-ímélben.

„Előtted a piszkos, mocskos út/ Muníciód mindössze fél doboz Kossuth” – estére egy szál cigim maradt, a Templom tér macskakövein górtam el, ami belőle megmaradt. Reggel autóval mentem volna venni egy dobozzal, tervem elszabotálta a tükörjéggé fagyott ónos eső. A szálloda bárjában tartottak némi tabakot, negyed órás várakozás után bepofátlankodtam a szervízfolyosóra, és megkértem az egyik leszedőlányt, adjon egy dobozzal.

Reggeli utáni kávézás közben PR és T. a szervezőket szapulták, a főszervező asszony táncát, ami szerintem tényleg leszakította a szemlélő fejét, annyira brutálisra sikeredett, kritizálták, valamint azt, hogy sokat kellett a vacsorára várni – legalább módom nyílt Odettel beszélni, sach schon! -, illetve hogy a hostess-ek elhagyták a játékokat (igen, velem és másokkal is táncoltak és kártyáztak, sach schon!, így volt jó). PR úgy fogalmazott, hogy „lejön” megtanítani a rendezőket szervezni. Honnan? Hová? Milyen alapon? A debreceni művelődésszervező szak minőségét Tibay révén részben ismerem (történész szakos hallgatóként megdöbbenten hallgatta egyik művelődésszervező előadóját, aki azt állította, hogy az őszirózsás forradalom ötvenhatban volt; tüntetőleg többen elhagyták a termet). A bántás szándéka nélkül, mert erről nem a hallgatók tehetnek, hanem a tudományszervezők, teszem meg a fenti megállapításokat. Ha ez az oktatási nivó („A lidóban, a lidóban, hatalmas nivó van!”) találkozik egy PR-szerű kispolgári sznobsággal, az eredmény tragikomikus lesz. Anno amikor PR a céghez került, Tibaynak mondtam, hogy a hölgynek több diplomája van. Mire Tibay felhúzta egyik szemöldökét, és cinikus hangon, némi önbírálattal színezve kérdezte: „Ő is művmenes?”. Ellenérveimre PR és T. hederített.

Az autóról lekapartam a jeget, visszafelé háromszázhúsz kilométert vezettem (köd, köd, köd). Vesztemre átadtam a volánt PR-nak (Soprontól Győrig ezúttal csukott szájjal aludt). Türelmetlenül, darabosan, bő gázfröccsökkel vezetett. „Szar az autó, semmit nem gyorsul” – mondta. Később vette észre, hogy nem engedte ki rendesen a kéziféket. Száznegyvennél sms-t írt, miközben a gyorsítóból jöttek, a belsőben pedig egy BMW dübörgött. Azután a tempomattal kívánt bíbelődni, nyomatékos hangsúllyal olvastam föl a kézikönyvből, hogy kanyargó és csúszós utakon bekapcsolása ellenjavalt. Görbeházától szinte minden második kátyúba beledübbentett, fénykürtözött, dudált (ha kellett, ha nem), kurvaanyázott. Hozzáteszem, Alfa Romeo-ja van, és napi rendszerességgel vezet, amennyiben ezt annak lehet nevezni. Szűz Mária, édesanyánk, aki a Mennyekben lakozol!

Visszaérkezvén Debrecenbe a Létai úton szembesülök vele, hogy szülővárosom immáron Velence, kalmárok helyett gumicsizmás ex-téesztagok szemlélik az ingyenes alvázmosás lenyűgöző látványát. T-t és L-t kirakjuk, PR lakásába segítek felvinni a poggyászokat (az udvaron hatalmas tócsák, cél a negyedik emelet). Amikor dolgom végeztével visszaszállok az autóba, PR még felhív, hogy a kisebbik gyerek ajándéka a csomagtartóban maradt. Lélekvesztve gázolok át a lakóparki beludvar nem kívánt taván, majd felcaplatok ismét a negyedikre.

Itthon Wiener Schnitzel, bátyám ma kereken harminc, „sógornőm” vacsorázni viszi, szülőanyámmal szerényen, dísz és cikornya nélkül köszöntjük meg, a kálvinista Róma hagyományaihoz híven.

Hívő és hitetlen társaim, úgy érzem magam, mint Esti Kornél az első csók után, ami hideg volt és nyálkás.