szerda, november 15, 2006
Elmúlt hónapok
Régóta nem írtam posztot. Depressziós lettem, Nyálas Olvasóm, nem is oly régen. Felhívtam egy belgyógyász ismerősöm, aki megerősítette a diagnózisom, majd elmentem a háziorvosomhoz, aki azt mondta: "Tipikus depresszió". Szánalmasan nyomorultul éreztem magam hetekig.
A háziorvos beutalt pszichiátriai járóbeteg-szakrendelésre, mert ott kedvezményesen juthat hozzá a páciens (én) a gyógyuláshoz szükséges medicinákhoz.
Az első alkalom meghatározó élményként raktározódott el szürkeállományomban. A váróteremben ült egy hosszú hajú, szemüveges fiatalember, elnyűtt pulóverben, farmerben és fekete Nike márkájú cipőben. Türelmetlenkedett. Amikor az asszisztens kidugta a fejét az ajtón, odarohant, és megkérdezte: "Dr. Antal mikor rendel?". Erre az asszisztens: "Dr. Antal délután rendel." "Akkor mi a faszért írt nyolc órát a kórlapomra?" - kérdezte a hosszú hajú. "Nem tudom - válaszolt rögtön az asszisztens, moccanatlan arccal. "És akkor én most mit csináljak?" - kérdezett ismét a hosszú hajú. "Jöjjön vissza délután...?" - mondta az asszisztens, és az ajtót hirtelen, de láthatóan jól begyakorolt, rutinos mozdulattal bezárta. A hosszú, erősen zsíros hajú, Nike-cipős gyerek téblábolt az ajtó előtt jó darabig, majd leült öt percre, aztán hirtelen kifakadt: "A kibaszott kurva életbe!". Ismét várt öt percet, felállt, és elindult a kijárat irányába, de a faliújságnál megtorpant. Merev tekintettel végigmustrálta a kiaggatott tájékoztatókat, majd furcsa, egészségtelen hangsúllyal imigyen szólott: "Ezt jól elbasztad, Doktor Úr!!!".
Ez után érkeztek meg a józsaiak kilencre, beadatni az injekciót. A józsai nő keze (ötven év körüli) remegett, pont az, amelyikben volt a Tesco-s szatyor. Helyette a férje óbégatott, hogy már kilenc óra, és eljött az injekció beadásának az ideje. Be is szólították őket. Amikor a józsai asszony kijött, a keze ugyanúgy remegett, és ugyanúgy benne foglalt helyet a Tesco-s szatyor elnyűtt füle.
Majd megérkezett a neurotikus. Beviharzott, rögtön az ajtó elé ugrott, és vadul kopogtatott. Leadott egy sorozatot az ajtóra, és azzal a lendülettel le is ült. Az assziszten rögtön kidugta fejét, és ráförmedt a betegseregre: "Ki kopogtatott?". A neurotikus nőszemély fejét furcsán kicsavart pozitúrában tartotta, szólni nem merészelt. "Ki kopogtatott?" - kérdezte az asszisztens nyomatékosabban. "Én csak a gyógyszert jöttem feliratni"- pattant fel a neurotikus nőszemély, és belemászott az asszisztens képébe. Az asszisztens kitárta az ajtót, a neurotikusnak viszonylag hamar elkészítették a receptet, aki úgy ment el, mint ahogyan jött: idegesen és nagyhirtelen.
Az asszisztens engem szólított. Fülig érő szájjal, széles mosollyal közöltem (az események hatására jókat nevettem), hogy én bizony depressziós vagyok. "Kórházban feküdt már?" - kérdezte az asszisztens. "Amikor megszülettem, valamint volt kilencvenhétben egy kézműtétem, akkor a Bőrklinikán egy hétig..." - feleltem. Az asszisztens "Sach schon"-helyzetbe rántotta száját, izgalmasabb sztorira számított. Rutinszerűen kitöltetett velem egy papírt, a kezembe nyomott egy tájékoztatót betegségemről, adott egy időpontot a pszichiáterhez, és mehettem is isten hírével.
Egy hét múlva kiderült, a pszichiáter sem egészen normális, azt tanácsolta, hogy az enyhe nyugtatóval vezessek autót bátran, mivel közlekedni úgyis felér egy öngyilkossággal, majd panaszkodott, hogy mostanában feledékeny. "Nem biztos, hogy depresszió, de azért kezeljük, és meglátjuk, jobban lesz-e. Jó? Oké? Rendben? Akkor ezeket tessék szedni, és akkor kontroll. Ki kellett töltenem egy "Mennyire szánalmasan nyomorult az életem 1-től 5-ig?"-tesztet, amit én nagyjából hármasra töltöttem ki, majd mondtam a pszichiáternek, hogy a teszt elég sematikus, és nem foglal magában megkülönböztető kérdéseket, amik kifejezhetnék az én személyes bajomat. A pszichiáter helyeselt, azt mondta, ügyes vagyok és figyelmes, és ez manapság ritkaság, valamint tájékoztatott affelől, hogy a teszt egy baromság, egy angolszász szöveg nyersfordítása, semmire nem való, és az asztal bal sarkába tette annak elolvasása nélkül.
Nos, szedem az enyhe nyugtatókat, és a szerotonin-szint növelőket akkurátusan, és most már nem érzem szánalmasan nyomorultan magam, csak egy kicsit, inkább ideges vagyok. Szedek cé vitamint, béres cseppet, és szemerősítő tablettát. Járok falat mászni, és amennyiben egyszer pszichiáterem páciensei hobbijairól szándékozik tanulmányt írni, úgy engem is felhív ("Mert ez a falmászássssss annnnnnyira érdekes, csak el ne felejtsem. Jó. Nem felejtem el. Igen. Nem felejtem el."
A háziorvos beutalt pszichiátriai járóbeteg-szakrendelésre, mert ott kedvezményesen juthat hozzá a páciens (én) a gyógyuláshoz szükséges medicinákhoz.
Az első alkalom meghatározó élményként raktározódott el szürkeállományomban. A váróteremben ült egy hosszú hajú, szemüveges fiatalember, elnyűtt pulóverben, farmerben és fekete Nike márkájú cipőben. Türelmetlenkedett. Amikor az asszisztens kidugta a fejét az ajtón, odarohant, és megkérdezte: "Dr. Antal mikor rendel?". Erre az asszisztens: "Dr. Antal délután rendel." "Akkor mi a faszért írt nyolc órát a kórlapomra?" - kérdezte a hosszú hajú. "Nem tudom - válaszolt rögtön az asszisztens, moccanatlan arccal. "És akkor én most mit csináljak?" - kérdezett ismét a hosszú hajú. "Jöjjön vissza délután...?" - mondta az asszisztens, és az ajtót hirtelen, de láthatóan jól begyakorolt, rutinos mozdulattal bezárta. A hosszú, erősen zsíros hajú, Nike-cipős gyerek téblábolt az ajtó előtt jó darabig, majd leült öt percre, aztán hirtelen kifakadt: "A kibaszott kurva életbe!". Ismét várt öt percet, felállt, és elindult a kijárat irányába, de a faliújságnál megtorpant. Merev tekintettel végigmustrálta a kiaggatott tájékoztatókat, majd furcsa, egészségtelen hangsúllyal imigyen szólott: "Ezt jól elbasztad, Doktor Úr!!!".
Ez után érkeztek meg a józsaiak kilencre, beadatni az injekciót. A józsai nő keze (ötven év körüli) remegett, pont az, amelyikben volt a Tesco-s szatyor. Helyette a férje óbégatott, hogy már kilenc óra, és eljött az injekció beadásának az ideje. Be is szólították őket. Amikor a józsai asszony kijött, a keze ugyanúgy remegett, és ugyanúgy benne foglalt helyet a Tesco-s szatyor elnyűtt füle.
Majd megérkezett a neurotikus. Beviharzott, rögtön az ajtó elé ugrott, és vadul kopogtatott. Leadott egy sorozatot az ajtóra, és azzal a lendülettel le is ült. Az assziszten rögtön kidugta fejét, és ráförmedt a betegseregre: "Ki kopogtatott?". A neurotikus nőszemély fejét furcsán kicsavart pozitúrában tartotta, szólni nem merészelt. "Ki kopogtatott?" - kérdezte az asszisztens nyomatékosabban. "Én csak a gyógyszert jöttem feliratni"- pattant fel a neurotikus nőszemély, és belemászott az asszisztens képébe. Az asszisztens kitárta az ajtót, a neurotikusnak viszonylag hamar elkészítették a receptet, aki úgy ment el, mint ahogyan jött: idegesen és nagyhirtelen.
Az asszisztens engem szólított. Fülig érő szájjal, széles mosollyal közöltem (az események hatására jókat nevettem), hogy én bizony depressziós vagyok. "Kórházban feküdt már?" - kérdezte az asszisztens. "Amikor megszülettem, valamint volt kilencvenhétben egy kézműtétem, akkor a Bőrklinikán egy hétig..." - feleltem. Az asszisztens "Sach schon"-helyzetbe rántotta száját, izgalmasabb sztorira számított. Rutinszerűen kitöltetett velem egy papírt, a kezembe nyomott egy tájékoztatót betegségemről, adott egy időpontot a pszichiáterhez, és mehettem is isten hírével.
Egy hét múlva kiderült, a pszichiáter sem egészen normális, azt tanácsolta, hogy az enyhe nyugtatóval vezessek autót bátran, mivel közlekedni úgyis felér egy öngyilkossággal, majd panaszkodott, hogy mostanában feledékeny. "Nem biztos, hogy depresszió, de azért kezeljük, és meglátjuk, jobban lesz-e. Jó? Oké? Rendben? Akkor ezeket tessék szedni, és akkor kontroll. Ki kellett töltenem egy "Mennyire szánalmasan nyomorult az életem 1-től 5-ig?"-tesztet, amit én nagyjából hármasra töltöttem ki, majd mondtam a pszichiáternek, hogy a teszt elég sematikus, és nem foglal magában megkülönböztető kérdéseket, amik kifejezhetnék az én személyes bajomat. A pszichiáter helyeselt, azt mondta, ügyes vagyok és figyelmes, és ez manapság ritkaság, valamint tájékoztatott affelől, hogy a teszt egy baromság, egy angolszász szöveg nyersfordítása, semmire nem való, és az asztal bal sarkába tette annak elolvasása nélkül.
Nos, szedem az enyhe nyugtatókat, és a szerotonin-szint növelőket akkurátusan, és most már nem érzem szánalmasan nyomorultan magam, csak egy kicsit, inkább ideges vagyok. Szedek cé vitamint, béres cseppet, és szemerősítő tablettát. Járok falat mászni, és amennyiben egyszer pszichiáterem páciensei hobbijairól szándékozik tanulmányt írni, úgy engem is felhív ("Mert ez a falmászássssss annnnnnyira érdekes, csak el ne felejtsem. Jó. Nem felejtem el. Igen. Nem felejtem el."
